A képességek közül a legfontosabbak kétségtelenül azok, amelyek magához a tanuláshoz, a tudás megszerzéséhez szükségesek. Az érzékelés és észlelés információ-feldolgozó folyamatainak leírása új elméleti kereteket teremtett a megértés értelmezéséhez is. A megértés általános folyamatainak, az egészből a részleteket értelmező (top-down) és a részletekből az egészt felépítő (bottom-up) mechanizmusoknak a leírása megtermékenyítően hatott az oktatás számos kutatási területére, megalapozta például az olvasás tanításának kutatását, új perspektívába helyezte a szövegek feldolgozását, megértését, a szövegekből való tanulást.
A hatékony, jól szervezett tudás kialakításában kulcsszerepet játszó egyik legfontosabb fogalom a megértés. A megértést általában mint a szerkezetbe illesztést, az új tudásnak a meglevő tudás rendszerében való elhelyezését, a "régi" és az új tudás közötti kapcsolatok kialakítását értelmezhetjük.
A mesterséges keretek között folyó, megtervezett, formalizált, hagyományos iskolai oktatás inkább kedvez az egyszerű memorizálásnak ("magolás"), a kondicionálás típusú tanulásnak, a feltehető kérdések (mint stimulusok) és az azokra adható válaszok összekapcsolásának. Az ilyen tanulás gyakran csak a tanultak reproduktív felidézéséhez elegendő tudást nyújt. A megértés kérdése szinte nem is vethető fel, a tanulásban szerepet játszó készségek a hatékony memorizálást szolgálják. Mivel azonban a megértés nélküli emlékezés nem elég hatékony, a szervezetlen információk megőrzése bizonytalan, a memorizálást gyakran mesterséges konstrukciók, struktúrák, sémák, mnemotechnikai eszközök segítik.
Az iskolai tananyag gyakran egy-egy tudományos diszciplína eredményeinek rövid kivonata, "tömörítménye", a közvetített ismeretek kontextusuktól megfosztva steril tananyaggá válnak. Az így dekontextualizált tananyagot nem lehet a tudás tágabb rendszereibe beépíteni, legfeljebb a már korábban elsajátított tananyaghoz lehet kapcsolni. Ha az új tudás illeszkedik legalább a már elsajátított tananyag kontextusába, egyfajta minimális megértés létrejöhet.
A természetes, életszerű helyzetekben történő tanulás gyakorlati kontextusba helyezi a tudást, de az így megszerzett tapasztalati tudás többnyire specifikus, konkrét, kötődik az elsajátítás szituációjához. A tapasztalatból származó tudás szerveződése gyakran leegyszerűsített általánosításokra, naiv modellekre épül. Az elsajátítás kontextusában jól alkalmazható egyedi sémák általánosítódása, integrálódása azonban lassú folytamat, ritkán vezet el a problémák mélyebb szerkezetének megértéséhez.
A megértést, formáját, minőségét sokféle tényező befolyásolja, legerőteljesebben a már meglevő tudás: a deklaratív tudás rendszere, amelybe az új tudás beilleszthető és a készségek, képességek, amelyek a kapcsolatot megteremtik, az új tudást a rendszerben elhelyezik. A megértés azonban e tényezők függvényében mindig korlátozott, és iskolai kontextusban is csak egy adott célhoz viszonyítva beszélhetünk megfelelő megértésről.
A megértés segítése az oktatás hatékonyságát javító egyik legígéretesebb kutatási-fejlesztési törekvés. A ma már széles körű empirikus vizsgálatok által is igazolt feltevés szerint a tanulók több és tartósabb tudásra tesztnek szert, ha rendelkeznek a tananyag feldolgozásához szükséges készségekkel. Számos konkrét képességfejlesztő program éppen azért kívánja bizonyos készségek fejlődését meggyorsítani, hogy a tanulókat felkészítse a rájuk váró tanulási feladatokra. A korábban bemutatott programok közül ilyenek például az Aday és Shayer által kidolgozott kognitív akceleráció és Klauer kognitív tréningjei.
A megértést segítő tanulás egyik régóta ismert, ám az utóbbi időben mindinkább felértékelődő formája a tanítás problémamegoldó megközelítése, illetve a problémaalapú tanulás (Problem Based Learning, PBL).